BIANKI MESÉJE
Fedóra kislányát mindenki csak Gyávácska-Mariskának hívta. Ez a kislány olyan gyáva volt, hogy egy lépést sem tett édesanyja nélkül, és a házimunkában sem segített.
Egy napon azt mondja neki az édesanyja:
- Hallod-e, Mariska, itt a vödör, menj ki a tóhoz, és hozzál vizet a teknőbe, mert mosni fogunk.
Mariska tüstént lebiggyeszti az ajkát:
- I-igen, de a tóban békák vannak!
- Hát aztán?
- Azok olyan ugrálósak, félek tőlük.
Fedóra kénytelen-kelletlen maga hoz vizet a mosáshoz.
- Menj, Mariska – mondja később az anyja -, teregesd ki a ruhát száradni a padlásra.
- I-igen, de a padláson pók van!
- Hát aztán?
- De az ide-oda mászik!
Fedóra erre csak legyint egyet, és maga megy fel a padlásra.
- Ejnye, Mariska, menj csak ki az éléskamrába, hozzál egy köcsög hideg tejet.
- I-igen, de az éléskamrában egerek vannak!
- És ha vannak! Talán megesznek?
- Hosszú a farkuk, félek tőlük.
- Hát mit kezdjek veled, te kis gyáva?
Egyszer nyáron a parasztok szénát takarítottak be a távoli nagyerdei réten. Mariska nem tágított édesanyja mellől, és Fedóra nem tudott tőlp dolgozni. Erre gondolt egyet Fedóra:
- Jó lenne, ha elmennél az erdőbe málnát szedni, ott sok málna Fogd a kosárkádat, és menj!
Mariska torkos kislány, úgy vonzza a málna, mint a virág r
- Hol? Anyuka, hol van málna?
- Itt az erdő szélén. Gyere, megmutatom.
Alighogy Mariska megpillantotta a piros málnát, nyomban odaszaladt.
- Ne menj be mélyen az erdőbe! Hallod-e! És ha valamitől megijednél, kiálts, itt vagyok a közelben, nem megyek el innen.
- Igen, igen, anyuska – feleli Mariska, de nem is hallja, hogy mit mondott az édesanyja, csak azt nézi, hol a legtöbb málna.
Telt-múlt az idő, és dél lett. Fedóra éppen készülődött, hogy elmegy a kislányáért, amikor Mariska megjelent. Arcocskája egész maszatos volt a málnalétől, és a kosara tele volt málnával.
- Okos kicsi lányom – örvendezett Fedóra -, hol szedtél össze ennyi málnát?
- A patakon túl, a nagy málnásban.
- Ejnye, de bátor lettél! Ilyen messzire elmerészkedtél? Pedig megmondtam, hogy ne menj be messze az erdőbe! Még jó, hogy a vadállatok meg nem ettek!
- Milyen vadállatok vannak ott? – nevetett Mariska. – Csupán egy medvebocsot láttam.
Most aztán Fedóra ijedt meg csak igazán.
- Hogyan? Medvebocs? Milyen medvebocs?
- Olyan kedveske, kis bozontos, orrocskája fekete, szemecskéi zöldek, egész zöldek.
- Egek! És nem ijedtél meg?
- Miért ijedtem volna meg? Azt mondtam neki: „Szervusz, Mackó!” Erre ő megfordult, és gyorsan felmászott egy fára, a kis gyáva! „Gyere le, kicsi mackó – mondtam nem bántlak, csak meg akarlak simogatni.” Erre ő még magasabbra mászott, és nem is jött le. Gyere, anyu, még most is ott ül a fán.
Fedórának elállt a szívverése.
- Es a bokrok között semmit sem láttál, kislányom?
- A bokrok között recsegést hallottam, valaki járt ott, és vastag hangon dörmögött. Ő is biztosan málnát szedett. Egyre hívtam: „Bácsika, gyere, segíts megfogni a medvebocsot!” – de nem jött.
Fedóra összecsapta a kezét.
- Az nem lehetett más, mint maga a medveanya, aki a kis bocsára vigyázott. Még jó, hogy szép nem tépett!
Erre az emberek, ahányan csak voltak, mind fejszét, villát, kaszát fogtak és uccu! – szaladtak az erdőbe. A málnásban, a patakon túl, hamarosan a medveanya nyomára bukkantak, de ez nem hagyta magát elfogni, és elmenekült egy kis boccsal együtt. A másik medvebocs még mindig ott ült azon a fán, ahova Mariska elől felmászott. Az emberek lehozták a fáról, hazavitték, és Mariskának ajándékozták.
Mindez még a múlt évben történt. Azóta a medvebocs nagy medve lett, és Mariskától egy lépést sem tágít. Mariska azonban még kicsike, csak az első osztályba jár, és alig látszik ki a padból. A Mackótól azonban egy cseppet sem fél, bármily félelmetes is – olyannyira, hogy még a lovak is megbokrosodnak láttára.
Bezzeg Fedóra kislányát most már senki sem hívja Gyávácska-Maris-kának, hanem mindenki úgy dicséri: Mackós-Mariska.
Ezek után, ugye, ti sem értitek, gyerekek, miért félt Mariska az egértől?
lign=le~�tlxE �D lign:left;mso-pagination:widow-orphan’>volt.
De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot. gnK�tsxE �D t-align:left;text-indent:0cm;mso-pagination: widow-orphan’>Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.