ANGOL NÉPMESE
Ecet uram és Ecet asszonyság egy ecetesüvegben laktak. Egy napon, hogy Ecet uram éppen nem volt otthon, Ecet asszonyság nagyban szorgal-matoskodott-háziasszonykodott, sepregetett-törülgetett, és hogy, hogy nem, a seprő nyelével véletlenül úgy találta oldalba bökni a szobát, hogy az egész ház diribdarabra tört, és az üvegcserép mind a fejére zuhogott.
Jajgat-jajveszékel szörnyű bánatában, és szalad, hogy megkeresse a férjét.
Mikor a férjét meglátja, összecsapja a kezét és úgy panaszolja:
- Jaj, Ecet uram, Ecet uram, végünk van, tönkrementünk! Bevertem a ház oldalát, minden diribdarabra törött!
- Ne sírj, asszony, hadd lám, hátha még meg lehet menteni belőle valamit! – feleli Ecet uram. – Itt van az ajtaja, ezt majd a hátamra veszem, és tudod mit? Gyerünk világgá, szerencsét próbálni.
Egész nap mentek-mendegéltek, és már sötét éjszaka volt, amikor egy sűrű erdőbe értek.
Rettentő fáradtak voltak mind a ketten. Azt mondja Ecet uram:
- Majd én felmászom erre a fára, felviszem az ajtót is, te meg, asz-szony, utánam, és meghálunk odafent.
Úgy is tettek. Kényelmesen kinyújtották a magasban fáradt tagjaikat, és csakhamar elaludtak.
Késő éjszaka Ecet uram arra ébred, hogy hangokat hall a fa alatt, s hallja ám, hogy odalent a rablók osztozkodnak a prédán: szörnyen megijedt.
- Ne, Jancsi, fogd: ez az öt font a tiéd – szólt egy hang. – Ne, Marci, fogd, ez a tíz font a tiéd; ne, Misi, fogd: ez a három font a tiéd.
Ecet uram nem hallgathatta tovább, mert rémületében oly iszonyú reszketés fogta el, hogy a rablók fejére ejtette az ajtót, azok meg uccu, ki merre látott, ahányan voltak, annyifelé szaladtak; de azért Ecet uram mozdulni sem mert, míg ki nem világosodott.
Akkor lemászott a fáról, hogy visszavigye az ajtót, hát mit lát, mi: nem: nagy halom aranypénz hever a földön.
- Jöszte le hamar, Ecet asszonyság! – szólt fel a fára. – Hallod-e, megtaláltuk a szerencsénket!
Hát Ecet asszonyság is nagy nehezen lekecmergett a fáról, látta a halom aranyat, felragyogott a képe.
- No, apjuk, ezzel most ám jól gazdálkodjál! Meg is mondom, mit kell tenned: a szomszédban éppen vásár van, vidd ezt a pénzt, és végy rajta egy tehenet. Ha tehenet tartunk, én majd vajat köpülök, sajtot készítek, te meg eladót a piacon, és mind a ketten pompásan eléldegélünk.
Bele is egyezett Ecet uram nagy örömmel. Fogja a pénzt, elindul a vásárra. Jár-kel a vásárban, nézelődik, talál egy takaros, fényes szőrű piros tehenet, jó tejelő és minden tekintetben ritka szép jószág. „Hej, ha ez a tehén enyém lehetne – gondolja Ecet uram -, nem volna nálam boldogabb ember a földön!” – És fel is ajánlja minden pénzét a tehénért legott.
- Nem adnám különben, mert ez a jószág többet ér – válaszolja a gazdája -, de neked, mint jó cimborának, odaadom. – így hát meg is volt az alku.
Büszkén vezetgette, úgy vitte a tehenét Ecet uram, hogy hadd bámulják, hadd lássák. Hát ahogy hazafelé mendegél, találkozik egy kecskedudás emberrel, aki tillárom, tillárom haj!, olyan szépen szólaltatja muzsikáját, hogy egész gyereksereg jár a nyomában, és az emberek is, mindenfelől, szórják a pénzt. „Hej, ha ez a gyönyörű muzsika az enyém lehetne – gon dolja Ecet uram -, nem volna nálam boldogabb ember a földön!”
Odalép a kecskedudáshoz, és így szól:
- Hej, cimbora, micsoda pompás szerszám, s mekkora halom pénzt szerzel vele!
- Meghiszem azt, hogy pompás szerszám – válaszolja a kecskeduda; -, meghiszem azt, hogy sok pénzt szerzek vele.
- Hej! – kiált fel Ecet uram. – Ha én egyszer ilyenhez hozzájuthatnék!
- Nem bánom – feleli a kecskedudás -, mint jó cimborának, neked odaadom ezért a piros tehénért.
- Áll az alku! – csap bele a markába Ecet uram nagy boldogan, c – j ritka szép piros tehenét odaadja egy kecskedudáért. Indul tovább, viszi a szerzeményét, de amilyen huncut jószág az a kecskeduda, bizony egy árva hangot sem sikerült kicsalnia belőle, nem is ad neki senki egyetlen huncu: fagarast se. Nevetve-csúfolkodva követik a gyerekek, az emberek ped:,. lehurrogják.
Ecet uramnak, szegénykének addigra az ujjai is elfagytak, iszonyúan elszégyellte magát, hogy ez a csúfság megesett véle, és elhagyta a várost. Ahogy megy, mendegél, találkozik egy emberrel, aki finom szőr mekesztyűt visel. „Hej, csak az ujjaim ne fáznának ilyen átkozottul! – gondolja Ecet uram. – Ha ez a pompás szőrmekesztyű az enyém lehetne, nem
volna nálam boldogabb ember a földön!” – Azzal odalép az emberéhez, és így szól:
- Káprázatosan szép a kesztyűd, hallod-e, cimbora!
- Meghiszem azt – feleli a másik -, nem is fázik a kezem, pedig ugyancsak hideg novemberünk van.
- Bezzeg fázik az enyém! – szólt Ecet uram. – Hej, ha a kesztyűd az enyém lehetne!
- S mit adnál érte? – szólt a kesztyűs ember. – Tudod mit, neked, mint jó cimborának, odaadom azért a kecskedudáért.
- Áll az alku! – csapott a markába Ecet uram.
Odaadta a kecskedudát, felvette a szőrmekesztyűt, és most már boldogan ballagott hazafelé.
Sok ideje kutyagolt, és már alig vonszolta magát, amikor lát egy vándort szemközt jövet, jó göcsörtös, erős vándorbot a kezében. „Hej, ha ez a bot az enyém lehetne – gondolja Ecet uram -, nem volna nálam boldogabb ember a földön!” Odalép a vándorhoz, és így szól:
- Ritka jóféle botod van, hallod-e, cimbora!
- Meghiszem azt – válaszolta a vándor -, sok mérföldet megjárt már velem, régi jó pajtásom és útitársam; de ha éppenséggel vásik rá a fogad, neked, mint jó cimborának, odaadom a kesztyűdért.
A keze már megmelegedett, a lába meg szörnyen elfáradt; gondolta Ecet uram, hogy jó cserét csinál, és ráállt az alkura.
Amint közel ér az erdőhöz, ahol Ecet asszonyságot hagyta, hallja ám a papagájt a fa tetején, amint az ő nevét kiáltja:
- Hé, Ecet uram, te világ bolondja, hé, fajankó, hé, tökfilkó! Elmentél a vásárba, minden pénzedért tehenet vettél; de ahelyett, hogy megelégedtél volna vele, becserélted a kecskedudára, amin játszani se tudsz, és tizedét se érte a pénzednek. Hé, maña, hé, ostoba! Alig volt tiéd a kecskeduda, máris elcserélted a kesztyűre, ami negyedannyit sem ér; s hogy a kesztyű a tiéd volt, elcserélted egy nyomorúságos, göcsörtös botért; és most a halom pénz, a tehén, a kecskeduda, a kesztyű helyett nincs egyebed, mint ez az ócska bot, amilyet minden bokorban vághatsz magadnak!
Ezen aztán olyan kegyetlenül kacagott a madár, hogy Ecet uram szörnyű dühében utánavágta a botját.
Fenn is maradt a bot a fán, Ecet uram meg mehetett vissza pénz, tehén, kecskeduda, kesztyű és bot nélkül Ecet asszonysághoz; az meg olyan alaposan ellátta a baját, de úgy eltángálta, hogy egy ép csontja nem maradt.
lig l�.zkxE �D ból. A Mackótól azonban egy cseppet sem fél, bármily félelmetes is – olyannyira, hogy még a lovak is megbokrosodnak láttára.
Bezzeg Fedóra kislányát most már senki sem hívja Gyávácska-Maris-kának, hanem mindenki úgy dicséri: Mackós-Mariska.
Ezek után, ugye, ti sem értitek, gyerekek, miért félt Mariska az egértől?
lign=le~�tlxE �D lign:left;mso-pagination:widow-orphan’>volt.
De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot. gnK�tsxE �D t-align:left;text-indent:0cm;mso-pagination: widow-orphan’>Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.