ILLYÉS GYULA MESÉJE
Dolgosi és Lustási együtt laktak egy kis házban. Ha Dolgosi szántott, Lustási feküdt; ha Dolgosi vetett, Lustási aludt; ha Dolgosi kaszált, Lustád hortyogott. Bizony ez így csámpás gazdálkodás volt. Dolgosinak mindig volt mit ennie-innia, és Lustásinak csak az jutott, amit a másiktól elcsenhetett.
Egyszer Dolgosi liabapecsenyét sütött magának ebédre, társa pedig nézte, és korgott a gyomra.
Mikor a pecsenye megsült, a szakácskodó ember kiment, hogy a kést a fölszeleteléshez megköszörülje; ezalatt Lustási lemetélte az egyik libar combot, és mire Dolgosi visszajött, az elemelt falatnak híre-hamva se volt.
Dolgosi haragra fortyant:
- Te élősdi! Hova lett az egyik libacomb? Lustási úgy tett, mintha csodálkozna:
- Hja, kecskebékán fejkötő! – (Ez volt a kedvenc szavajárása.) – Nem is volt. Nem tudod, hogy a lúdnak csak egy combja van? Nézz csak ki az ablakon: mindjárt meglátod, hogy igazat beszélek.
Kinéztek. A tó mellett álldogáltak a libák, valamennyi féllábon.
- Látod? Elhiszed, amit mondtam?
Dolgosi összecsapta a tenyerét, és nagyot kiáltott:
- Huss! Huss!
Erre a libák megijedtek, mind felröppentek, és egyszerre két lábuk látszott a levegőben.
- No, te bitang – mondta Dolgosi -, hát egy van nekik vagy kettő?
- Hja, kecskebékán fejkötő! A tepsiben sülő libának nem intettél, hogy: huss, huss! Akkor annak is mindjárt két combja lett volna.
Dolgosi legyintett, Lustási pedig, sikerén felbátorodva, még szemtelenebb lett ezentíil.
Mikor másnap Dolgosi halat sütött, Lustási egy óvatlan pillanatban majdnem az egész halat elcsórta, hogy a sütőben csak a farka maradt.
Dolgosi ekkor még jobban megharagudott:
- Te ingyenélő! Most meg elloptad a halamat?!
- Hja, kecskebékán, fejkötő! Nem tudod, hogy a hal csupa farokból van? Gyere, nézzünk ki az ablakon, rögtön tapasztalhatod.
Hát néztek-néztek. Odakint a tóban fel-felcsapódott egy-egy hal, de csak a farka látszott, amint megvillant a víztükör fölött a napsugárban.
- Látod? Igaz-e, amit mondtam?
Dolgosi nem sajnálta a fáradságot, fogott egy horgászbotot, a horogra akasztott egy gilisztát, kitelepedett a tópartra, és nemsokára visszatért, horgán egy jókora fickándozó hallal:
- Mit tátogatsz, te semmirekellő? Ugye, hogy nemcsak farka van a halnak?
- Hja, kecskebékán fejkötő! Ha a sütőbe is horgot lógattál volna, akkor a sült halnak is nemcsak farka volna.
Dolgosi megint legyintett, de magában gondolta, hogy ez így nem tarthat tovább: még ma megtanítja a földijét.
Este, mikor Lustási a kertben heverészett, Dolgosi megjelent, lopakodva, hóna alatt egy vasiádikával. Úgy tett, mintha azt hinné, hogy társa nem veszi észre; a kert sarkába osont, ott ásni kezdett, gödröt vájt, a vas-ládikátvbelerakta, betemette.
- Ahá – gondolta Lustási -, ez most ásta el a sok keresményét. De hiába dolgoztál, komám, a kincsed mégis az enyém lesz, pedig én egy szalmaszálat se tettem keresztbe egész életemben.
Éjfélkor Lustási fölkelt, ez egyszer nem volt lusta, ásott, ásott, már csaknem az egész kertsarkot fölásta, de a vasdobozt sehol se találta. Egyre mohóbban kutatott, se látott, se hallott; egyszerre csak egy zsák borult a fejére. Meg volt fogva, mint pókhálóban a bogár, csak a lába kalimpált ki a zsákból. Valaki bottal irgalmatlanul eldöngette, elzuhálta, ott, ahol már nem fedte a zsák; csak úgy nyögött bele a kincskereső Lustási.
Mikor a verés végre abbamaradt, nagy sokára és nagy nehezen kievickélt a zsákból, dúlva-fúlva rohant be Dolgosihoz.
Amaz úgy tett, mint aki alszik, és legjámborabb álmában éppen most fordul a másik fülére.
Lustási kiabált:
- Ilyen társam van nekem? Hogy mertél te bántani engem?
- Mi az? Miről van szó?
- Hát ez a barátság? Bottal megverted a kenyeres pajtásodat, még most is úgy sántítok, hogy a fejem is fáj! Ártottam én neked? Miért tetted ezt?
- Én? Nem én voltam, hanem a szomszéd, a Többetnemhenyélek.
- Kicsoda? Ilyen szomszédot nem ismerek.
- Ne mondd! Még most is ott áll bottal a kert sarkában. Gyere, nem sajnálom éjfél után fölvenni a ruhát, kimegyünk, és ott találjuk. Mert ez a Többetnemhenyélek olyan vérmes fickó, hogy még egyszer el akar döngetni téged. De ne félj: most én is segítek.
Hát kimentek. Se hang, se mozgás, mindenütt sötétség, egyvégtében, réstelenül, mint az új pokróc. Lustási nézett, fülelt:
- Itt senki sincs.
- Dehogy nincs: itt a Többetnemhenyélek szomszéd, ő nem ijed meg tőlünk, vár a bottal; hívd csak, mindjárt előjön.
Lustási kiáltott, tele torokból:
- Többet nem henyélek! Többet nem henyélek!
- Hja, kecskebékán fejkötő! – mondta most Dolgosi. – Ha akkor is ezt kiabáltad volna, a verés is elmaradt volna. Hiszen látom, tudsz te dolgozni, a fél kertet fölástad.
Lustási észbe kapott, elszégyellte magát, és becsülettel megtartotta az ígéretét, hogy „többet nem henyélek”.
Volt ezentúl libapecsenye is, hal is, sok más jóféle is; mindkettő egyformán megdolgozott érte, és mindkettőnek bőven jutott.
- Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kincset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furulyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már menyasszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!
A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lépett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott szé
les országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.
Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.
Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.