MÓRA FERENC MESÉJE
Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákoscsíkból, nem kér többet belőle.
- No – mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából.
- Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.
- No, pedig én tudnék olyat, amiért nekem adnád! tevődtem vele.
- Olyan nincs! – rikoltotta a gyönyörű muzsika.
- Hát ha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt?
Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.
No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába.
| ■ • |
- No gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még.
Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgáló baba is, kisasszony baba is, de még bárókisasszony baba is.
- Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.
- Ez a grófkisasszony baba! – mutatta büszkén.
Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.
- De már ilyet ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemel te a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta.
- Ez a hercegkisasszony baba!
Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.
- Csak még királykisasszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért.
- Hát majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig szép nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában.
- Nini, hátha lehetne is! – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.
- így ni, készen van a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak! biztattam magamat.
A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrát, szemét, száját festeni, szép főkötőcs-két illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.
Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé.
- Itt a királykisasszony baba!
Böske kerekre nyitotta a csillagszemét.
- Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva.
- Hát dióbél királykisasszony.
- Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja.
Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.
!supporQ �t]�E xE lass=FontStyle103>- Kicsoda? Ilyen szomszédot nem ismerek.
- Ne mondd! Még most is ott áll bottal a kert sarkában. Gyere, nem sajnálom éjfél után fölvenni a ruhát, kimegyünk, és ott találjuk. Mert ez a Többetnemhenyélek olyan vérmes fickó, hogy még egyszer el akar döngetni téged. De ne félj: most én is segítek.
Hát kimentek. Se hang, se mozgás, mindenütt sötétség, egyvégtében, réstelenül, mint az új pokróc. Lustási nézett, fülelt:
- Itt senki sincs.
- Dehogy nincs: itt a Többetnemhenyélek szomszéd, ő nem ijed meg tőlünk, vár a bottal; hívd csak, mindjárt előjön.
Lustási kiáltott, tele torokból:
- Többet nem henyélek! Többet nem henyélek!
- Hja, kecskebékán fejkötő! – mondta most Dolgosi. – Ha akkor is ezt kiabáltad volna, a verés is elmaradt volna. Hiszen látom, tudsz te dolgozni, a fél kertet fölástad.
Lustási észbe kapott, elszégyellte magát, és becsülettel megtartotta az ígéretét, hogy „többet nem henyélek”.
Volt ezentúl libapecsenye is, hal is, sok más jóféle is; mindkettő egyformán megdolgozott érte, és mindkettőnek bőven jutott.
fuj��sxE �D ak.
- Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kincset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furulyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már menyasszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!
A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lépett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott szé
les országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.
Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.
Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.