PAULINI BÉLA MESÉJE
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Az erdőben volt egy hatalmas fa. Annak a fának a hatalmas odvában éldegélt – egy apró mókus. És nehogy összetévesszük a hatalmasokkal, persze leghatalmasabb az erdő volt, a fa már korántsem volt olyan hatalmas, s az odú csak annyira volt hatalmas, hogy elférjen a fában. Mert az már csakugyan nagy baj, amikor az odú nagyobb, mint a fa. Azt már semmiféle fa el nem viseli.
Hanem az apró mókusnál apróbb mókusok is éltek az odúban, mert jó sok gyereke, mókuskája volt az öreg mókusnak. Valami hét. S a hét közül persze egyik volt a legnagyobb, s egyik volt a legkisebb.
Hát egyszer, amikor a birodalom királykisasszonya ott sétifikált az erdőben, valami keserves siránkozást hallott.
Megállt a királykisasszony.
Honnét is hangzik a siránkozás?
Hát bizony a hatalmas fa odvából.
- Ki siránkozik ott, hé? – kiáltott a kisasszonyka a fa felé. Hát csak kidugja ám a fejét az öreg mókus, és azt mondja:
- Egy szegény mókus siránkozik, királykisasszonyka.
- Miért siránkozol, te öreg mókus?
- Jaj, kérem, királykisasszonyka, végtelenül nagy az én bajom. Ami diót össze tudtunk gyűjteni az ősszel, elfogyott egy szemig. S most hiába keresgélek naphosszat, nem tudom megkeresni a mindennapi diót, nem bizony. Pedig sok dió kell ám hét kis mókuskának. S majd meghasad az én mókusszívem, ha látom, hogy éheznek; ó, én szegény, szerencsétlen mókus…
Persze, hogy megsajnálta a királykisasszony a mókuscsaládot. Mondta is:
- No, ne ríjj, szegény öreg mókus, nem leszel te soká szegény. Hozok én teneked ezentúl minden, de mindennap teli marék diót; de nem is a magam markával mérem, hanem az édesapáméval, mert neki csak nagyobb marka van, mint nékem. Van még nekünk elég tavalyi diónk.
- Köszönöm – hálálkodott az öreg mókus. És kezet csókoltak a kisrnó-kusok.
S attól kezdve minden, de mindennap maga a királykisasszony vitt diót a mókuscsaládnak.
De el is kezdtek ám hízni a kismókusok! És csak ették, eszegették a jó zsíros diót, és csak szórták, szórogatták alá az üres dióhéjat a fa alá…
így ment ez valami hetvenhét napig.
Hanem a hetvennyolcadikon csak hiába várta ám a mókuscsalád a királykisasszonyt!
Nem jött.
Csak nem jött a királykisasszony. Pedig már délre járhatott az idő. De nem jött.
Bizony nagy aggodalom lepte meg az öreg mókust. Nem is a dió miatt, hiszen akkor már volt neki diója tartalékban is, hanem amiatt, hogy arra gondolt, hátha valami baja történt a királykisasszonynak.
S csakugyan nagy veszedelem érte aznap a királyi családot.
Reggel a királykisasszony kinyitotta az ablakot. S amikor kinyitotta, arra repült egy fekete holló. S ahogy a fekete holló meglátta a királykisasszonyt, csak elkárogta magát:
- Jaj, be gyönyörű!
S ebből nagyon is nagy baj lett.
Egyre haloványabb és haloványabb lett a királykisasszony. A reggeli idejére már olyan halovány lett, mint a tej. Nosza, nagy lett a rémület!
- Hol a tudós? – kiabált a király.
Jött a tudós. De nem tudta kitalálni, mit kellene tenni.
- Jöjjön a másik tudós!
Jött, nem tudott segíteni. A harmadik sem. És – rossz elgondolni is -nem volt több tudós a birodalomban.
Délre járt már az idő, és a királykisasszony már olyan halovány volt, mint az üveg.
Az ebédet be sem tálalták. Ki tudott volna lenyelni egyetlen falatot is?! Hanem akkor jött egy fehér galamb. És azt mondta:
- Itt semmi más nem segít, mint meg kell füröszteni a királykisasz-szonykát harmatban.
- Harmatban?
- Csakis abban.
- De hol veszünk délben harmatot? – tördelte kezét a király.
A királykisasszony pedig már olyan halovány volt, mint a levegő. S e pillanatban egy öreg mókus állt meg a palota előtt.
- Mit keresel itt? – rivallt rá az őr.
- A királykisasszonyt keresem.
Hát bizony az őr elmondta, hogy azt ne igen háborgassa. S elmesélte, mi a baj.
- Harmat kellene neki, de sok – magyarázta az őr. – De hol vegyünk ilyenkor, délben harmatot?
No, az öreg mókus még csak nem is köszönt, sarkon fordult, és elrohant.
S egyszer csak nyolc mókus jött az erdő felől. Elöl az öreg mókus, utána hét kis mókus. Töméntelen dióhéjat hozott a sok mókus.
- Ha csak harmat kell, van az itt elég – jelentette az öreg mókus.
Hát, bizony, a töméntelen héj színültig volt jóféle harmattal. Mert csak megtelik harmattal az üres dióhéj, ha hetvenhét napig hever egyfolytában az odvas fa alatt.
Megfürdött a királyleány.
Piros lett megint, mint a rózsa.
Hanem az is igaz, hogy a király elrendelte: egy teljes társzekér diót vigyen az udvari kocsis a mókuscsaládnak.
A súlyos társzekér dörögve hagyta el a palota udvarát. Két jó kövér ló volt befogva. (Talán ezek is dión híztak meg?) Pávatoll ékeskedett a lovak fején, mert azért csak jár valami kis parádé a társzekérbe fogott lónak is, ha egyszer a fejedelmet szolgálja. Mentek is ügetve, a kocsis csak szokásból pattintgatott. S a diószsákok tetején vígan táncolt az egykor oly szegény, most oly gazdag mókus.
No, lett is nagy lakmározás a mókusfészekben! De még a szomszédos erdő mókusait is meghívta az öreg mókus. S amikor vége lett a vendégeskedésnek, még útravalót is adott nekik. Minden vendégmókusnak három szemet.
Ó, be hálálkodtak!
Bárki megállít, mondd: csodatevő furulyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már menyasszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!
A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lépett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott szé
les országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.
Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.
Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.