A GRIMM TESTVÉREK MESÉJE
Volt egyszer egy ember, s annak egy szamara. Fáradhatatlanul hordta a zsákokat, de már úgy elaggott, hogy alig volt jártányi ereje. Látta a gazdája, hogy semmi hasznát nem veszi, még az abrakot is sajnálta tőle. Hanem ez nem volt afféle buta szamár. Megsejtette, hogy a gazdája készül valamire, búcsút mondott a kapufélfának, és elindult egyenesen Bréma városába. „Beállhatna ott ő akár muzsikusnak is” – gondolta. Hát ahogy megy, mendegél, találkozik egy kopóval: ott lihegett, lógatta a nyelvét az út mentén heverészve, nagy búsan.
- Mit lógatod a nyelved, mit lihegsz, kopó koma? – kérdezte a szamár.
- Hej, miért is vagyok ilyen öreg! – válaszolta a kutya. – Remeg a lábam a gyengeségtől, nem vagyok már a falkába való. Gazdám, a vadász feltette magában, hogy agyonüt. Gondoltam, jobb, ha kereket oldok. Az ám, de mivel keresem meg majd a kenyerem?
- Tudod mit? – mondta a szamár. – Éppen Bréma városába tartok: jer velem, csapj fel muzsikusnak te is! Majd én hárfázom, te meg dobolsz.
Ráállt a kutya, együtt ballagtak tovább. Mennek, mendegélnek, találkoznak útközben egy vén kandúrral, de az oly sanyarú, bánatos pofát vágott, mintha savanyú almába harapott volna.
- Hát neked mi bajod, vén bajuszkirály? – kérdezte a szamár.
- Minek örvendezzem? – válaszolta a kandúr. – Megöregedtem, a fogamat is elhullajtottam, szívesebben ülök a kemencepadkán, minthogy egerek után nyargalásszam: sokkal fürgébbek annál. így hát vízbe akart fojtani a gazdasszonyom. Tőle még csak elszöktem valahogy, de hogy fene forduljak éhen, mitévő legyek? Ki tudná azt megmondani?
- Bréma városába megyünk, tarts velünk, cimbora! Hiszen úgy értesz az éjjelizenéhez, mint senki más. Pompás muzsikus válnék belőled.
Kapva kapott a macska rajta. Együtt mentek tovább. Hát ahogy megy. mendegél a három földönfutó, egy paraszt udvarához ér. Ott gubbaszt annak a kapuján egy vén kakas, és keservesen kukorékol, ahogy a torkán kifér.
- Hagyd abba, hiszen meghasad a fülünk! – szólt fel a szamár. – Mit veszékelsz olyan nagyon?
- Jó időt jósoltam a gazdasszonynak – válaszolta a kakas -, mert ma akarta kimosni, napra teregetni a keresztfia ingecskéjét: még sincs annyi irgalom benne, hogy ne engem vágasson le; mert holnap, vasárnap vendégeket vár, és már szólt is a szakácsnénak, hogy belőlem főzze a levest. Most aztán kukorékolok torkomszakadtából, míg el nem vágják a nyakamat.
- Ugyan, te tarajos vitéz, egyet se bíisulj – mondotta a szamár -, tarts velünk, cimbora! Bréma városába igyekszünk, és neked akárhol, még ha nyomorogsz is, csak jobb a halálnál; azzal a gyönyörűséges hangoddal igazán csak te hiányoztál a bandából.
Felcsapott a kakas, és most már négyen mendegéltek.
Hanem egy nap alatt mégsem értek Bréma városába. Estére egy rengeteg erdőbe keveredtek, és gondolták, meghálnak. A szamár és a kopó lehevertek egy terebélyes fa alá, a kandúr meg a kakas felültek a fára. A macska a lombok közé húzódott, a kakas a fa koronájára ült, csak ott érezte magát biztonságban. Mielőtt elszenderedett volna, körülpislogott a szélrózsa minden irányába, és lám, egyfelől a messzeségben mintha apró pontocska világolna. „Alighanem, ház ablaka” – gondolta, és le is szólt a cimboráknak.
- Pompás! – szólt a szamár. – Ha jól nekieredünk, egykettőre ott leszünk, mert itt nem valami jó fekvés esik.
A kopó már arról ábrándozott, hátha valami csontocska-husika is kerül ott a ház körül. El is indultak a fény irányába. A fény mind nagyobb lett, mind világosabb, míg végül ott álltak egy kivilágított ház előtt. Rablók tanyája volt. A szamár, a legnagyobb mind között, közel lépett az ablakhoz, és bebámult:
- No, mit látsz, vén szürke? – kérdezte a kakas.
- Hogy mit látok? – szólt hátra a szamár. – Ihaj-csuhaj, terített asztalt látok, tele mindenféle jóval; zsiványok ülnek az asztal körül, esznek-isz-nak, lakomáznak.
- Bárcsak nekünk is terítettek volna! – mondta a kakas.
- Bárcsak mi lakomáznánk annál az asztalnál!’- hagyta rá a szamár. Soká tanakodtak a cimborák, hogy ugraszthatnák szét a zsiványokat,
és nemhiába voltak olyan okosak, ki is fundálták hamarost. A szamár a két mellső lábával feltámaszkodott az ablakpárkányra, a kutya a szamár hátára kapott, a macska a kutya nyakába kapaszkodott, a kakas pedig a macska feje tetejére. Mikor ilyen szépen elhelyezkedtek, mintha adott jelre, rázendítettek. Ki-ki fújta a magáét: a szamár iázott, a kutya ugatott, a macska miákolt, és a kakas kukorékolt; azzal éktelen lármával betörték az ablakot, s uccu, be a szobába. A rablóknak égnek állt a hajuk, úgy megrémültek. Azt hitték, kísértetjárás, és hanyatt-homlok elpárologtak az erdőbe. Több sem kellett a cimboráknak, asztal köré telepedtek, ettek-ittak a maradékból, és úgy befaltak, hogy elpusztítottak vagy négy hétre valót.
Hogy ez is megvolt, a négy muzsikus kioltotta a tüzet, és ki-ki kedve szerinti vackot keresett magának, hogy álomra hajtsa a fejét. A szamár belefeküdt a szemétdomb kellős közepébe, a kopó az ajtó mögé heveredett, a macska felugrott a tűzhelyre, a meleg hamu fölé, a kakas meg felszállt a kakasülőre. Fáradtak voltak a hosszú úttól, aludtak is egykettőre, mind a bunda. Elmúlt az éjfél, s a rablók látták messziről, hogy a házban kioltották a tüzet, és minden elcsöndesül. így szólt a vezérük:
- Hát már a saját árnyékunktól is megijedünk? – és elküldte az egyik zsiványt, hogy nézzen körül a házban.
Belép a zsivány a konyhába, minden csendes, megy egyenest a tűznek, hogy világot gyújtson; hanem a macska szeme úgy parázslott a sötétben, hogy a parázs helyett a macska szeméhez tartotta a gyufáját, s csak várta, hogy meggyulladjon tőle. De a kandúr nem ismerte a tréfát, a rabló arcába ugrott, a szeme közé fújt, és úgy összevissza karmolta, hogy a rabló azt hitte, az ijedtségtől menten szörnyethal. Rohant volna a hátsó ajtóhoz, de mögötte a kutya, ráugrott, és a vékonyába harapott. Loholna-menekül-ne keresztül az udvaron, át a trágyadombon, ott akkorát rúgott rajta a szamár, hogy hetet bukfencezett. A lármára a kakas is felébredt, és éktelen kukorékolásba kezdett: – Kukurikú! – Több se kellett a zsiványnak, nyakába szedte a lábát s meg sem állt, míg a rablóvezérhez nem ért.
- Jaj nekem, végem van! – hebegett-hápogott. – Odabent a házban a tűzhelyen ül az ördög öreganyja, ez, amikor tüzet akartam gyújtani, a szemem közé fújt, és horgas karmú ujjaival összevissza karmolászott; az ajtó mellett egy ember egy disznóölővel az inamba vágott; az udvaron egy fekete sárkány a furkósbotjával úgy oldalba teremtett, hogy hetet fukfen-ceztem; a ház tetején meg ott ül a bíró, az egyre azt kiabálta: „Hozzátok ide a zsiványt, hozzátok ide!” Még most se hiszem, hogy ép bőrrel menc kültem.
Azóta még a tájékára se mentek a háznak a zsiványok; a négy brémai muzsikus pedig oly jól érezte magát benne, hogy ott maradtak, s vígan éltek, amíg volt miből.
Én is láttam őket, találkoztam velük.