MÓRICZ ZSIGMOND MESÉJE
Három gyerek azon tanakodott, hogy mivel lepje meg édesanyját a nevenapján.
- Virágot kellene hozni – mondta az egyik.
- De honnan? – kérdezte a másik. Józsika mindjárt készen volt a feleletttel:
- Felülök a lovamra, elvágtatok a tündérek kertjébe, és szedek ott anyámnak szép bokrétát.
- Csakhogy a tündérek kertjébe nem juthatsz be – állította Sárika nénje.
- Miért nem?
- Mert a kapujában ül a hétfejű sárkány.
Józsika nagyon csodálkozott, hogy Sári ezt akadálynak tartja.
- Sebaj! – kiáltotta. – Hát levágom a kardommal mind a hét fejét, s megvan!
- Hja, ha te olyan nagy vitéz vagy, hát csak ülj a lovadra, s vágtass r tündérek kertjébe. Hát te, Aranka, mit művelsz?
A kisleány azt felelte:
- A kocsiba ülök, és elhajtatok a király kertjébe.
- Minek?
- Ott szedek bokrétát anyámnak.
- Jaj, de egy hegyes bajszú, haragos bácsi áll a király kertje kapujában! Aki be akar menni, azt keresztüldöfi a bajuszával.
- Majd szépen megkérem a katona bácsit, hogy bocsásson be. De olyan szépen kérem, mint apát, amikor cukorra fáj a fogam.
Sárika nevetett.
- Ha te úgy le tudod venni a lábáról a katona bácsit is, mint apát, hát akkor hajtass a király kertjébe.
- Hát te honnan fogsz virágot hozni? – kérdezte Józsika és Aranka Sáritól.
- Énnekem nincs paripám, hogy elvigyen a tündérek kertjébe, nincs kocsim, hogy elhajtassak a király kertjébe, hát csak a magam lábán elballagok a kertészhez, s onnan hozok virágot.
- Onnan is lehet hozni – mondta Józsika -, ha nem is olyan szépet, mint a tündérek kertjéből.
- Vagy a király kertjéből – tette hozzá Aranka.
Felpattant hát Józsika a lovára, megsarkantyúzta, és ezt kiáltozta:
- Nyargaljunk, lovacskám, egyenesen a tündérek kertjébe! Nyargalt a paripa. Fölágaskodott a két első lábával, kirúgott a két
hátsó lábával, de ami a haladást illeti, hát negyedóra múlva is csak azon a helyen volt, amelyen akkor állt, mikor Józsi a hátára ült.
Aranka is beült a kocsiba, mely elé egy nagy fülű csacsi volt fogva:
- Vágtassunk, csacsi, a király kertjébe!
De bizony csak nem mozdult el helyéből, pedig Aranka az ostorral is megcsípdeste.
- így sohase jutunk a tündérek kertjébe! – aggódott Józsi.
„A király kertjének még a tájékát se látjuk!” – gondolta leverten Aranka.
Bezzel eljutott Sárika a kertészhez, pedig csak gyalogszerrel ment. Vett is szép cserepes virágot, sőt köttetett egy-egy bokrétát a testvéreinek is.
Mikor hazatért, Józsit és Arankát nagyon elkeseredetten találta.
- Lusta a lovam, nem akar a tündérek kertjébe nyargalni – panaszkodott Józsi.
- Csökönyös a csacsi, nem akar a helyéből kimozdulni – újságolta búsan Aranka.
- No, majd mindjárt megindítom én őket! – mondotta Sári. Ezzel elkiáltotta magát:
- Hipp, hopp! Nyargalj, Józsika lova! Vágtass, Aranka csacsija! Hipp, hopp! Már meg is érkeztek. Itt a bokréta a tündérek kertjéből, itt a másik a király kertjéből.
Ezzel átadta meglepett testvéreinek a bokrétákat.
Bezzeg vígan sarkantyúzta most már a hintalovat Józsika, Aranka pedig cukorral kínálta a csacsit.
De hát, már be kell menni anyához. A gyermekek boldogan, szívdobogva közeledtek ahhoz a szobához, melyben anya tartózkodott. Ki mondja el először a köszöntőt?
Javában tanakodtak ezen, mikor Józsika egyszerre berohant a szobába, felugrott a zsámolyra, és forrón megcsókolta anyát.
Ez volt a legszebb köszöntő, még a tündérek bokrétájánál is szebb
volt.
De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot. Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.