NÉMET MESE
Volt egyszer egy szegény asszony. A férje meghalt, három fiú maradt utána. Olyan szegények voltak, hogy nem volt betevő falatjuk, és a szegény asszony sokszor azt hitte, hogy a szíve megszakad nagy, keserves bánatában; ült, csak ült a sarokban, és hullott a könnye, mint a zápor.
Elfacsarodott a három fiú szíve, amikor ezt látta, és a legidősebb így szólt az anyjához:
Édesanyám, süss pogácsát, kenyeret, foltozd meg a nadrágomat, ingemet: jó szerencsét megtalálni elmegyek.
Adott hát neki az anyja pogácsát, megfoltozta a nadrágját, a fiú meg elindult világot látni. Hamarosan egy nagy sötét erdőbe jutott. Ment-men-degélt, de olyan sötét volt az erdő, hogy az orra hegyéig sem látott a legény. Gondolt egyet, felmászott egy fa tetejére, és messze távol valami icipici fényt látott pislákolni. Megindult arra felé, ment szünet nélkül egész éjszaka.
Amikor megvirradt, csodák-csodája! – egy gyönyörűséges szép kastély állt a legény előtt, úgy csillogott-villogott, mintha merő gyémánt volna.
A kastély kapuja nyitva volt; a fiú belépett, és egy kertbe jutott. A kert olyan mesebeli szép volt, hogy ilyet még nem látott emberfia. Nézett jobbra, nézett balra, itt is, ott is tarka virágok, alma-, körtefák, aranydió az ágakon, hogy a szíve csak úgy repesett az örömtől. A fiú egyre nézelődött, és lépkedett tovább, amíg el nem fogyott előle az út. Akkor egy lugast pillantott meg, királylány ült a lombok alatt, olyan csodaszép királylány, hogy a legény azt hitte, angyal szállt le a földre. Udvariasan levette a süvegét, és így szólt a királylányhoz:
- Adjon isten, szép királykisasszony!
- Fogadj isten! – válaszolta a királylány. – Mondd csak, te legény, mi a legszebb a kertecskémben?
A legidősebb fiú pedig így felelt:
- A sok-sok kedves virág, szép királykisasszony!
- Ejnye, te ostoba fajankó! – kiáltotta a királylány. – Ha neked ez a legszebb, takarodj a szemem elől, lódulj a pincébe!
És már nyakon is csípte, és tuszkolta lefelé.
Várta, várta az anyja a legidősebb fiút, de hiába várta. Azt mondta ekkor az anyjának a középső fiú, amit a bátyja.
Adott neki is az anyja pogácsát, megfoltozta a nadrágját, a fiú meg
útnak eredt. Az erdőbe ért, onnan a kastély elé. Belépett a kapun, körbejárta a kertet, ráakadt a lugasra és a szép királylányra a lombok alatt.
- Adjon isten, szép királykisasszony! – köszöntötte kalaplevéve.
- Fogadj isten! – válaszolta a királylány. – Mondd csak, te legény, mi a legszebb a kertecskémben?
A középső fiú pedig így felelt:
- A legszebb a piros alma, a sárga körte meg az aranydió, világszép királykisasszony!
- Ejnye, te ostpba fajankó! – kiáltotta a királylány. – Ha neked ez a legszebb, takarodj a szemem elől, lódulj a pincébe!
És már nyakon is csípte, és tuszkolta lefelé.
Várta, várta az anyja a középső fiút is, de hiába várta. Akkor a legkisebb legény azt gondolta, hogy ő is szerencsét próbál; azt mondta az anyjának, ő is, mint a bátyjai. Az anyja pedig adott neki az útra pogácsát, ő meg elindult, eljutott az erdőbe, onnan meg a villogó-csillogó gyémántkastélyhoz. Azt sem tudta, hová legyen a bámulattól a sok szép virág és mosolygó gyümölcs láttán; alig tudta türtőztetni magát, hogy egyet-egyet le ne szakítson, de mégiscsak továbbment, míg csak a királylány szeme elé nem került.
„Soha életemben nem láttam még ilyen tündérszép leányt” – gondolta magában. Aztán ő is levette a süvegét, közelebb lépett, és udvariasan köszönt:
- Adjon isten, szép királykisasszony!
- Fogadj isten! – válaszolta a királylány. – Mondd csak, te legény, mi a legszebb a kertecskémben?
- Te magad, szép királykisasszony, mert ha rád nézek, elfelejtem a legszebb virágot, el a mosolygó almát, mindent elfelejtek – mondta a legkisebb fiú.
A királylány meg a nyakába borult a legénynek, és így beszélt:
- Te az enyém, én a tiéd: mától fogva uram vagy!
Aztán bevezette a kastélyba, és másnap feleségül is ment hozzá. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.
“� tn�E xE e”‘>- Ejha! És mit akar tőled az a béka?
- Jaj, kedves királyapám, tegnap az erdőben játszadoztam a kútnál, vízbe ejtettem az aranygolyómat. Hát ahogy ott keservesen sírtam-ríttam, megsajnált a béka, és felhozta az aranygolyómat; én meg cserébe megígértem neki, hogy játszótársammá fogadom. Dehogyis gondoltam volna, hogy utánam jön a vízből! Most itt kopogtat az ajtó előtt.
Másodszor is kopogtatott a béka, és bekiáltott:
Legifjabb szép királylány, Nyiss ajtót!
Mit ígértél árnyas erdőn, Mit fogadtál hűvös kútnál, Megbántad?
Legifjabb szép királylány, Nyiss ajtót!
Azt mondja a király:
- Amit ígértél, meg is kell tartanod! Szaladj oda, nyiss ajtót!
Odaszalad, kinyitja, jön a béka nagy ugrándozva, mindenütt a király lány nyomában, egészen a székéig. Ott felszól hozzá:
- Végy fel magad mellé!
Húzódik, vonakodik a királylány, de az apja ráparancsol. Mihelyt a béka ott ült a széken, már az asztalra kívánkozott; s hogy oda is feltették, így szólt:
- Told közelebb aranytányérkádat, hadd együnk együtt belőle! Megtette a királylány, de látszott rajta, hogy nem szíves-örömest. A
béka kedvére lakmározott, neki meg majd kifordult a falat a szájából.
- No most – brekegett a béka újra -, úgy jóllaktam, hogy belefárad tam: vinnél a hálókamrácskádba, vetnéd meg az ágyacskánkat, hadd aludjunk egy sort!
Elpityeredett a királylány, mert úgy iszonyodott a csúf állattól: nem. hogy ezt az utálatosságot megérintse, ágyába vegye!
- Mordizomadta! – förmedt rá a király. – Aki segített a bajban, azt becsüld meg!
Mit tehetett, finnyáskodva megfogta két ujjal, úgy vitte a hálókam-rácskájába, és letette a sarokba.
Amikor a királylány már az ágyában feküdt, odacsúszott-mászott a béka, és így szólt:
- Fáradt vagyok, álmos vagyok, az ágyadban nem álhatók? Ha nem veszel magad mellé, megmondalak a királynak!
Elfutotta a méreg a királylányt, felkapta, és úgy a falhoz csapta, hogy csak úgy nyekkent.
- Most sem nyughatsz, ebadta békája?!
Alighogy a földre pottyant, a béka seholse volt: álmélkodó, kék szemű, nyalka királyfi állt a helyén.
Megtudta a király, tetszett neki nagyon az ifjú, és hozzáadta a lányát feleségül. Csak akkor mesélte a királyfi a királylánynak, hogy egy gonosz boszorkány elvarázsolta, és senki más a kerek égvilágon nem válthatta meg, csak a lány. El is határozták másnap, hogy indulnak a királyfi orszá gába. Azzal édesdeden elaludtak.
Másnap napkeltekor, amint felébrednek, mit látnak, mit nem, aranyos hintó áll az ablak alatt, a hintó előtt nyolc fehér paripa, fejükön fehér bóbita, rajtuk aranyos a hám, színarany a lószerszám, és senki más nem ült a bakon, mint az ifjú királyfi hűséges szolgája: Abrincsos Henrik. Ez a derék szolga oly igen elbúsult urának békává változtán, hogy három abroncsot veretett magára a szíve körül, nehogy fájdalmában megrepedjen. Amint a hintó előállott, indulhatott is a királyfi szépséges mátkájával a maga országába. Felsegítette őket Abrincsos Henrik, felült mögéjük a magos bakra, és majd megpattant a szíve örömében.
Javában száguldanak az úton – hallja ám a királyfi, hogy valami ri-peg-ropog, mintha csak a tengely volna. Hátrafordul, odaszól:
- A hintóban hiba van!
- Nem a hintó, nagyuram, Hanem míg a kútban voltál,
S viringy-varanggyá változtál, Három abroncsot verettem A szívemre: egy elpattant.
Még kétszer hallotta a királyfi az úton, hogy pattant valami, és a hintó alá nézett, hogy megvan-e még a tengely: pedig csak az abroncsok voltak Abrincsos Henrik szíve táján; mert az abroncsok, amiket bánatában veretett rá, most örömében egymás után elpattantak, hogy látta urának dél-cegségét és boldogságát.
Fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.