BASKÍR NÉPMESE
Egyszer, valamikor nagyon régen, élt egy fiatal cár. Nem szerette az öreg embereket, ezért megparancsolta katonáinak, hogy minden öreget öljenek meg az országában. Egy öreg maradt csak életben, akit a fia elrejtett egy mély pincébe.
Nemsokára ezután a szomszédos ország fejedelme hadat üzent az ifjú
cárnak. A cár hadba szólította országa fiatalságát. Az ifjú, aki elrejte::* az apját, hadbavonulása előtt titokban elment hozzá, hogy búcsút % -gyen tőle.
Az öreg ezekkel a szavakkal engedte útjára:
- Hosszú útra mégy, fiam. Csata közben nagy éhínség tör majd k: -katonák között. Olyan nagy lesz a szükség, hogy levágják a lovaikat, hog> éhen ne pusztuljanak. Még a hadvezér lovát is le kell majd szúrni. Ezuta: visszavonulás lesz. A katonák eldobálják a lovaik nyergét és szerszám;-” hogy könnyebben haladhassanak. Te azonban vigyázz, el ne dobd, bármi lyen nehezedre esnék is cipelned! Az úton egy csodaszép paripa fut ma elétek. Senkinek sem engedelmeskedik, csak annak, akinek nyereg m ^ szerszám lesz a kezében. Odamegy majd hozzád, és fejet hajt előttt Nyergeld meg, szerszámozd fel, és vezesd a hadvezér elébe! A hadvez- : hálás lesz neked, és barátjává fogad. No, isten áldjon, fiam!
A fiú elindult a csapattal. Minden pontosan úgy történt, ahogy ~ öreg megjósolta. A katonák közt kitört az éhínség, a lovak húsát kelleti enniök, még a hadvezér lovát is le kellett szúrni. Visszafelé haladtukba: a katonák eldobálták a felesleges lószerszámokat. Csak a mi legényü: J tartotta meg.
Egyszer csak egy csodálatos paripa szaladt a csapat felé. Minden! utánavetette magát, hogy megfogja, a paripa azonban minduntalan kisi: lott a kezük közül.
Végül odavágtatott a fiúhoz, megállt előtte, és lehajtotta a fejét.
A mi legényünk nem gondolkozott sokat, megnyergelte, felszersza mozta a csodaszép paripát, és vitte egyenesen a hadvezér elébe. Attól kez•::-ve a legény a hadvezér legbizalmasabb embere lett.
Egy alkalommal a fiatal cár a tenger partján portyázott katonáival. Az egyik öbölben valami különös, szép csillogás szűrődött elő a tenger fenekéről. A cár megparancsolta a katonáknak, hogy egyenként merüljen- . alá a vízbe, és hozzák fel a csillogó valamit. A katonák alá is buktak volt, aki bennfulladt, volt, aki kiúszott, de a csillogó holmit egyik sem találta meg.
Mielőtt a fiúra került volna a sor, az hamar elszaladt az apjához a földalatti pincébe. Elmondta neki, mi történik a tengerparton. Az öreg végighallgatta, aztán azt mondta neki:
- A tenger partján egy igen magas fa áll. Annak a tetején egy kis madárfészek van. Abban a fészekben egy nagy gyémánt rejtőzik, annak fénye tükröződik vissza tenger mélyéről. Ha rád kerül a sor, hogy alámt rülj, mondd a cárnak: „Uram, úgy érzem, benne veszek a tengerben. Mi előtt meghalnék, engedd meg, hogy ennek a magas fának a tetejéről még egyszer végignézhessek kedves szülőföldemen!” A cár megengedi, akkc: mássz fel a fa csúcsára, vedd ki a gyémántot a fészekből, és add át a cárnak.
A fiú visszatért a tengerpartra, s mikor rá került a sor, így szólt a cárhoz:
- Uram, úgy érzem, benne veszek a tengerben. Mielőtt meghalnék, engedd meg, hogy ennek a magas fának a tetejéről még egyszer végignézhessek kedves szülőföldemen!
A cár megengedte. A fiú pedig felkúszott a fára, kiemelte a fészekből a gyémántot. Olyan csillogás-ragyogás támadt a parton, hogy az emberek csaknem megvakultak. A fiú vitte a drágakövet a cárhoz.
- Derék legény vagy! – dicsérte meg a cár. – Amikor a csatában még a hadvezér lovát is leszúrták, te egy gyönyörű paripát vezettél hozzá. Most meg ilyen csodálatos gyémántot adsz nekem. Hogyan csináltad mindezt?
- Felséges uram – mondta a fiú -, már én csak megmondom, még ha meg is öletsz érte. Elrejtettem idős apámat egy földalatti pincébe, amikor te kiadtad a parancsot, hogy minden öregembert el kell pusztítani. Mindazt, amit tettem, tőle tanultam. Ó, uram, bocsáss meg, de ha nem öletted volna meg az öregeket, bizony sok bölcs tanácsot kaphattál volna tőlük.
A cár megparancsolta, hogy a fiú apját tüstént vezessék elő a rejtekhelyéről. Udvarába fogadta, és halála napjáig a legnagyobb tisztelettel vette körül.
Aztán a katonáihoz fordult, és így szólt hozzájuk:
- Bizony elismerem, nagy hibát követtem el, mikor parancsot adtam az öregek megölésére! Ha élnének, tele volna az ország bölcsességgel!
“‘>
- Jaj, kedves királyapám, tegnap az erdőben játszadoztam a kútnál, vízbe ejtettem az aranygolyómat. Hát ahogy ott keservesen sírtam-ríttam, megsajnált a béka, és felhozta az aranygolyómat; én meg cserébe megígértem neki, hogy játszótársammá fogadom. Dehogyis gondoltam volna, hogy utánam jön a vízből! Most itt kopogtat az ajtó előtt.
Másodszor is kopogtatott a béka, és bekiáltott:
Legifjabb szép királylány, Nyiss ajtót!
Mit ígértél árnyas erdőn, Mit fogadtál hűvös kútnál, Megbántad?
Legifjabb szép királylány, Nyiss ajtót!
Azt mondja a király:
- Amit ígértél, meg is kell tartanod! Szaladj oda, nyiss ajtót!
Odaszalad, kinyitja, jön a béka nagy ugrándozva, mindenütt a király lány nyomában, egészen a székéig. Ott felszól hozzá:
- Végy fel magad mellé!
Húzódik, vonakodik a királylány, de az apja ráparancsol. Mihelyt a béka ott ült a széken, már az asztalra kívánkozott; s hogy oda is feltették, így szólt:
- Told közelebb aranytányérkádat, hadd együnk együtt belőle! Megtette a királylány, de látszott rajta, hogy nem szíves-örömest. A
béka kedvére lakmározott, neki meg majd kifordult a falat a szájából.
- No most – brekegett a béka újra -, úgy jóllaktam, hogy belefárad tam: vinnél a hálókamrácskádba, vetnéd meg az ágyacskánkat, hadd aludjunk egy sort!
Elpityeredett a királylány, mert úgy iszonyodott a csúf állattól: nem. hogy ezt az utálatosságot megérintse, ágyába vegye!
- Mordizomadta! – förmedt rá a király. – Aki segített a bajban, azt becsüld meg!
Mit tehetett, finnyáskodva megfogta két ujjal, úgy vitte a hálókam-rácskájába, és letette a sarokba.
Amikor a királylány már az ágyában feküdt, odacsúszott-mászott a béka, és így szólt:
- Fáradt vagyok, álmos vagyok, az ágyadban nem álhatók? Ha nem veszel magad mellé, megmondalak a királynak!
Elfutotta a méreg a királylányt, felkapta, és úgy a falhoz csapta, hogy csak úgy nyekkent.
- Most sem nyughatsz, ebadta békája?!
Alighogy a földre pottyant, a béka seholse volt: álmélkodó, kék szemű, nyalka királyfi állt a helyén.
Megtudta a király, tetszett neki nagyon az ifjú, és hozzáadta a lányát feleségül. Csak akkor mesélte a királyfi a királylánynak, hogy egy gonosz boszorkány elvarázsolta, és senki más a kerek égvilágon nem válthatta meg, csak a lány. El is határozták másnap, hogy indulnak a királyfi orszá gába. Azzal édesdeden elaludtak.
Másnap napkeltekor, amint felébrednek, mit látnak, mit nem, aranyos hintó áll az ablak alatt, a hintó előtt nyolc fehér paripa, fejükön fehér bóbita, rajtuk aranyos a hám, színarany a lószerszám, és senki más nem ült a bakon, mint az ifjú királyfi hűséges szolgája: Abrincsos Henrik. Ez a derék szolga oly igen elbúsult urának békává változtán, hogy három abroncsot veretett magára a szíve körül, nehogy fájdalmában megrepedjen. Amint a hintó előállott, indulhatott is a királyfi szépséges mátkájával a maga országába. Felsegítette őket Abrincsos Henrik, felült mögéjük a magos bakra, és majd megpattant a szíve örömében.
Javában száguldanak az úton – hallja ám a királyfi, hogy valami ri-peg-ropog, mintha csak a tengely volna. Hátrafordul, odaszól:
- A hintóban hiba van!
- Nem a hintó, nagyuram, Hanem míg a kútban voltál,
S viringy-varanggyá változtál, Három abroncsot verettem A szívemre: egy elpattant.
Még kétszer hallotta a királyfi az úton, hogy pattant valami, és a hintó alá nézett, hogy megvan-e még a tengely: pedig csak az abroncsok voltak Abrincsos Henrik szíve táján; mert az abroncsok, amiket bánatában veretett rá, most örömében egymás után elpattantak, hogy látta urának dél-cegségét és boldogságát.
pa�gexE �D fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.