A GRIMM TESTVÉREK MESÉJE
Hajdanában-danában, amikor a mese is igaz volt, hol, hol nem, élt egyszer egy király, annak volt három lánya. Mind a három csodaszép volt. de a legfiatalabb olyan világszépe, hogy még az öreg Nap is ámulva-bá-mulva pillantott rá, valahányszor odasütött.
A királyi kastélytól nem messze volt egy rengeteg erdő, és e rengeteg erdőben egy százados hársfa alatt volt egy kút: a lombok árnyékában játszadozott a királylány, és ott hűsölt a kút peremén, amikor meleg idők jártak.
Ha unatkozott, elővette aranygolyóját, s azzal labdázott – ez volt a legkedvesebb mulatsága.
Történt egyszer, hogy hiába nyújtotta utána a kezét, nem kapta el, és az aranygolyó a magasból zsupsz! – belepottyant a kútba. Kémlelte, nézte a királylány a vizet, ahol eltűnt a golyó, de bizony a feneketlen kútban semmit sem láthatott. Sírt-rítt a királylány, vigasztalanul, nagy keservesen. Hát ahogy így sír-rí, egyszer csak odaszól neki valaki:
- Mért sírsz, mért rísz királyleány olyan nagyon, hogy még a kövek is megindulnak hallatára?
Körülnéz, kutatja, kié volt a hang, hát megpillant egy csúf, undok békát, az dugja ki a fejét a vízből.
- Te vagy az, vén vízilakó – szólt hozzá. – Tudd meg hát, az aranygolyómat siratom; beleesett a kútba.
- Egyet se búsulj – válaszolta a béka -, majd és segítek a bajodon. De mit adsz érte, ha visszakapod a játékodat?
- Amit akarsz, kedves béka – mondotta -, aranyruhám, gyöngyös nás-fám, gyémánt fülönfüggőm, de még az aranykoronám is a tied: minden, ami rajtam van.
- Nem kell nekem sem aranyruhád, sem gyöngyös násfád, se gyémántos fülönfüggőd, de még az aranykoronád sem: hanem azt akarom, hogy szeress, játszótársaddá fogadj, asztalkádnál magad mellé ültess, aranytányérkádból etess, pohárkádból itass, ágyacskádban hálass -, ha mindeze ket megígéred, leszállok a kút mélyére, és felhozom az aranygolyót.
- Hogyne tenném, megteszem – válaszolta a királylány -, mindent megígérek, csak add vissza az aranygolyómat. – Ám magában így gondol kodott a kis ravasz: „No hiszen, az ostoba béka mit össze nem brekeg: csak maradjon a vízben kuruttyoló társaival, és ne akarjon egy királylány játszótársa lenni; majd eljáratom vele a bolondját!”
A béka látta, hogy a királylány mindenbe beleegyezik; fejest ugrott a kútba, leereszkedett a kút fenekére, és kisvártatva máris felbukkant, szájában az aranygolyóval; hopp! – ugrott egy nagyot, és letette a gyepre. A
királylány alig tudott hová lenni az örömtől, felkapta kedves játékát, és úgy elfutott, mintha ott se lett volna.
- Várj, várj! – kiáltott utána a béka. – Vigyél magaddal, nem tudok úgy szaladni! – Kuruty-tyolhatott, brekeghetett, hogy a torka majd szétrepedt bele, bizony a királylány már nem ügyelt rá: hazasietett, és nemsokára megfeledkezett a békáról.
Úgy bizony: a béka koma takarodhatott nagy búsan a kútja fenekére.
Ebédhez ültek másnap a palotában, a királyleány is ott eszik-eddegél aranyos tányérjából, hát uramfia, hallják ám, hogy platty, platty! – valaki plittyeg-plattyog felfelé a márványlépcsőkön, bekopog a magas ajtón, s azt kiáltja:
- Legifjabb szép királylány! Nyiss ajtót!
Szalad a királylány, hogy vajon ki lenne, s már nyitja is: ki volna más, mint a béka. Hamar becsapja az ajtót az orra előtt, asztalhoz ül, de enni nem tud már, úgy reszket félelmében. Látja a király, hogy dobog a szíve, és odaszól:
- Mitől ijedtél meg, kislányom? Talán óriás áll az ajtó előtt, az akar betenni a zsákjába?
- Ó, nem! – válaszolta a királylány. – Nem óriás: csak egy undok béka.
- Ejha! És mit akar tőled az a béka?
- Jaj, kedves királyapám, tegnap az erdőben játszadoztam a kútnál, vízbe ejtettem az aranygolyómat. Hát ahogy ott keservesen sírtam-ríttam, megsajnált a béka, és felhozta az aranygolyómat; én meg cserébe megígértem neki, hogy játszótársammá fogadom. Dehogyis gondoltam volna, hogy utánam jön a vízből! Most itt kopogtat az ajtó előtt.
Másodszor is kopogtatott a béka, és bekiáltott:
Legifjabb szép királylány, Nyiss ajtót!
Mit ígértél árnyas erdőn, Mit fogadtál hűvös kútnál, Megbántad?
Legifjabb szép királylány, Nyiss ajtót!
Azt mondja a király:
- Amit ígértél, meg is kell tartanod! Szaladj oda, nyiss ajtót!
Odaszalad, kinyitja, jön a béka nagy ugrándozva, mindenütt a király lány nyomában, egészen a székéig. Ott felszól hozzá:
- Végy fel magad mellé!
Húzódik, vonakodik a királylány, de az apja ráparancsol. Mihelyt a béka ott ült a széken, már az asztalra kívánkozott; s hogy oda is feltették, így szólt:
- Told közelebb aranytányérkádat, hadd együnk együtt belőle! Megtette a királylány, de látszott rajta, hogy nem szíves-örömest. A
béka kedvére lakmározott, neki meg majd kifordult a falat a szájából.
- No most – brekegett a béka újra -, úgy jóllaktam, hogy belefárad tam: vinnél a hálókamrácskádba, vetnéd meg az ágyacskánkat, hadd aludjunk egy sort!
Elpityeredett a királylány, mert úgy iszonyodott a csúf állattól: nem. hogy ezt az utálatosságot megérintse, ágyába vegye!
- Mordizomadta! – förmedt rá a király. – Aki segített a bajban, azt becsüld meg!
Mit tehetett, finnyáskodva megfogta két ujjal, úgy vitte a hálókam-rácskájába, és letette a sarokba.
Amikor a királylány már az ágyában feküdt, odacsúszott-mászott a béka, és így szólt:
- Fáradt vagyok, álmos vagyok, az ágyadban nem álhatók? Ha nem veszel magad mellé, megmondalak a királynak!
Elfutotta a méreg a királylányt, felkapta, és úgy a falhoz csapta, hogy csak úgy nyekkent.
- Most sem nyughatsz, ebadta békája?!
Alighogy a földre pottyant, a béka seholse volt: álmélkodó, kék szemű, nyalka királyfi állt a helyén.
Megtudta a király, tetszett neki nagyon az ifjú, és hozzáadta a lányát feleségül. Csak akkor mesélte a királyfi a királylánynak, hogy egy gonosz boszorkány elvarázsolta, és senki más a kerek égvilágon nem válthatta meg, csak a lány. El is határozták másnap, hogy indulnak a királyfi orszá gába. Azzal édesdeden elaludtak.
Másnap napkeltekor, amint felébrednek, mit látnak, mit nem, aranyos hintó áll az ablak alatt, a hintó előtt nyolc fehér paripa, fejükön fehér bóbita, rajtuk aranyos a hám, színarany a lószerszám, és senki más nem ült a bakon, mint az ifjú királyfi hűséges szolgája: Abrincsos Henrik. Ez a derék szolga oly igen elbúsult urának békává változtán, hogy három abroncsot veretett magára a szíve körül, nehogy fájdalmában megrepedjen. Amint a hintó előállott, indulhatott is a királyfi szépséges mátkájával a maga országába. Felsegítette őket Abrincsos Henrik, felült mögéjük a magos bakra, és majd megpattant a szíve örömében.
Javában száguldanak az úton – hallja ám a királyfi, hogy valami ri-peg-ropog, mintha csak a tengely volna. Hátrafordul, odaszól:
- A hintóban hiba van!
- Nem a hintó, nagyuram, Hanem míg a kútban voltál,
S viringy-varanggyá változtál, Három abroncsot verettem A szívemre: egy elpattant.
Még kétszer hallotta a királyfi az úton, hogy pattant valami, és a hintó alá nézett, hogy megvan-e még a tengely: pedig csak az abroncsok voltak Abrincsos Henrik szíve táján; mert az abroncsok, amiket bánatában veretett rá, most örömében egymás után elpattantak, hogy látta urának dél-cegségét és boldogságát.
pa�gexE �D fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manúkirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy
játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.